„Istenem, hát tényleg itt kell meghalnom? Még a holttestemet sem fogják megtalálni."
A KÚTFOGSÁGÁBAN
Írta: F. Kqváts Éva
!!Meghallgatom!!
Dobos Mihály kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett a besötétített, egyszobás kis házba. Félrehúzta a függönyt, de az apró ablakon alig szűrődött be a késő októberi fény, hogy elűzze a rideg, barátságtalan hangulatot. A szoba olyan dermesztően hideg volt, akár a jégverem.
A tizenkilenc éves fiú megborzongott, kihátrált a házból, még az ajtót is behúzta maga mögött. Körülnézett, és látta, hullanak a levelek a fákról a közeli erdőben. 1991. október 31-e volt, közeledett a halottak napja. Misi leült az ajtó elé a küszöbre, és elgondolkozott. Az egész nyarat itt töltötte, legszívesebben haza se ment volna. Édesanyjával, általános iskolás húgával, Katival és barátjával, Nagy Attilával gyakran jártak ide hétvégeken kirándulni és dolgozni. Vakoltak a fiúk, festettek, mázoltak, üvegeztek, még a mestergerendát is szépen lelakkozták.
Mióta pár éve apja elhagyta a családot, a férfimunka elvégzése Misire maradt. Édesanyja, aki a dombóvári szociális otthonban dolgozik, megtakarított pénzén vette az öreg vályogfalú parasztházat, hadd ismerjék meg a gyerekek a természetet. Misi segített a ház körül, amiben tudott: vizet hordott az utcai kútról, fát vágott, kiirtotta az elvadult bodzás bozótot a ház körül, hogy édesanyja virágot ültethessen, veteményezhessen, és kijavította Attilával a ház egérrágta falait.
Ezen a csütörtöki napon kijött a házhoz, mivel útba esett, amikor hazafelé tartott a szombathelyi Vadász- és Vadtenyésztő Szakközépiskolából. Elég, ha délután megyek haza, gondolta a fiú, nincs otthon ilyenkor senki. Édesanyja nem várta aznap, és most dolgozik, húga az iskolában, és Misi nem akart egyedül várni rájuk az üres dombóvári lakótelepi lakásban. A kis csibráki vasútállomáson ő volt az egyetlen leszálló, és sietve elindult a három kilométerre lévő házukhoz.
Misi ült a napsütötte küszöbön ezen az októberhez képest szokatlanul hűvös időben és azon töprengett, mivel töltse el az időt a délutáni vonat indulásáig. Sok a tennivaló, gondolta, egyszerre csak megakadt a tekintete a bejárattal szemközti kúton. Már régóta ki akarták tisztítani, hátha ismét ad vizet. Attilával többször nézegették, mi lehet az alján. A csillogó víztükör néha fodrozódott. - Kígyó lehet lenn vagy béka - vélte Attila.
Misi arra gondolt, most utánajár. Fogta a zseblámpáját, közelebb ment, és belevilágított. De a kút olyan mély volt, hogy pár méter után csak sötétséget látott. Fölállt terpeszben a kút peremére, hogy levilágítson. Nem vette észre, hogy nedves, mohos, jeges a kút kávája. Hirtelen megcsúszott, és bezuhant.
Egyre csak zuhant, lábbal lefelé, kezét ösztönösen felemelte, hátát, karját, fenekét a kút falán lehorzsolta. Nagy puffanással talpra, majd arcra esett, alig kapott levegőt. Nem kelt fel, feküdt a másfél méter átmérőjű kút alján, megmarkolta a földet, és megnyugodott, hogy életben maradt. Később felnézett a huszonkét és fél méteres mélységből, és látta, hogy valahol messze fenn, a kút szájánál dereng csak világosság.
Homályosan látott, mivel a zuhanáskor leesett a szemüvege. Tapogatózott a poros földön. Mellette egy kisebb pocsolya volt, a kút másik oldalán az előző tulajdonos által behajigált szemét, vasbeton darabok, belezuhant kúthenger. Átvillant rajta, mi lett volna, ha oda esik.
Misi körbetapogatta a nyálkás köveket, és hirtelen kezébe akadt a szemüvege, amely szerencséjére nem tört el. Tovább tapogatott, kereste a zseblámpáját. De hiába kutatott, nem lelt rá. Annak örült, hogy a karórája megmaradt. A világító számlapra nézett. Délután fél kettő volt.
Megpróbált lábra állni, de fájt az oldala, könyöke és a csípője. Hihetetlen, hogy ez történt velem, gondolta magába roskadva. Bal lábát szorította a cipő.
Lehúzta, így hamar alábbhagyott a sajgás. Azt azonban még nem tudhatta, hogy a bal bokáján mély seb van, és a bal nagylábujja eltört.
Egy idő után nagy kínnal visszahúzta cipőjét, felállt, és nekiveselkedett, hogy kimásszon. Helyet keresett lábainak a köveken, két kézzel megkapaszkodott, majd kezdte felfelé húzni magát. A kút fala nyirkos volt, csúszós, hiába próbálta megmarkolni a téglákat, lecsúszott a keze, két-három méternél feljebb nem jutott, visszazuhant a mélybe. Mégis egy órán keresztül próbálkozott, míg az erőlködéstől teljesen ki nem fulladt.
Kimerülten leült. Délután háromkor már sötét volt a kút fenekén. Mit csinálok itt éjszaka étlen- szomjan, tűnődött Misi. Próbált egy kicsit pihenni, de nem tudott elhelyezkedni a göröngyös talajon. Szerencsére ott volt a régi, félig elkorhadt kúthenger. Annak a végére kuporodott, majd lehunyta a szemét, pihenni próbált.
Őt-tíz perceket bóbiskolt, aludni nem tudott, egy sodronydarab szúrta a sebeit. Odatette a sálját. Hirtelen valami belemart a lábán levő sebbe. Rémülten felugrott és leseperte magáról. Akkor látta meg, hogy egy nagy fekete bogár az, amely élelem után kutatott. Misi szorongva vette tudomásul, hogy a hely tele van rovarokkal. Ebbe bele lehet tébolyodni, gondolta, és összerázkódott.
Dobos Misi kuporgott a kúthen- geren, fejére húzta a kabátját, lehelte, melengette a hidegtől elgémberedett ujjait. Időnként elszenderedett.
A legszörnyűbb az volt, hogy a sötét, kör alakú kútban teljesen elvesztette a tájékozódási képességét, A sűrű sötétségben csak karórája világító számlapját figyelte, és óráját kínos pontossággal rendszeresen felhúzta, nagyon ügyelt arra, nehogy megálljon.
Misi arra gondolt, hogy pirkadatkor kimászik. De reggelre úgy fájt a lába, hogy képtelen volt ráállni. Addig nem esett kétségbe az erős, edzett fiú, mert biztos volt benne, valahogy ki tud majd jutni. Évek óta végzett erősítő gyakorlatokat, napi négy-öt kilométert futott. Most azonban teljesen tehetetlennek érezte magát.
- Hahó! Hahó! — kiabálta a torkaszakadtából. — Segítség! Beestem a kútba!
Orsós István rokkantnyugdíjas segédmunkás Dobosék háza előtt ment el kerékpáron aznap reggel, három kutyájával. A kutyák berohantak az udvarra, és veszettül ugattak. Róka vagy vaddisznó, gondolta Orsós. Nem követte őket, mert jól tudta, hogy idegen udvarba nem illik bemenni.
Kisebbik fia, aki Misi barátja volt, szintén hallott valamit.
— Anyu, mintha az erdőszélről segítségért kiabálna valaki, a kutyák is ugatják — mondta a gyerek. Orsósné is hallani vélt valamit, de nem engedte, hogy a gyerek odamenjen. — Még baj érheti — okoskodott.
Kiáltozás közben Misi hallotta a kutyák csaholását. Gondolta, hogy a szomszéd ebei, ezért torkaszakadtából kiabált. Misinek úgy tűnt, hogy az egyik kutya legalább egy órán keresztül ugatott a kút mellett. De csak nem jött segítség.
Misi rekedten és fáradtan visszaült a kúthengerre. Mivel a lába szörnyen hasogatott, lehúzta a cipőjét, zokniját, áztatta lábát a pocsolyában, hogy fájdalmát csillapítsa. Közben azért fohászkodott, hogy édesanyjáék jöjjenek ki hétvégén a telekre. A gyerekeit egyedül nevelő Dobos Mihályné azonban ezen a hétvégén otthon maradt. Az édesanya nyugodt volt, hogy a fia jó helyen van a szombathelyi kollégiumban.
Az éhség és szomjúság nagyon gyötörte Misit. Ha lehunyta a szemét, rögtön valami ennivalót látott maga előtt. Még a lecsó is eszébe jutott, bár szörnyen utálta, most mégis úgy érezte, óriási tállal meg tudna enni belőle.
Szombaton, november másodikán, halottak napján, Misi két órán át kiabált. Mikor nem hallott semmi választ, egyre sötétebb képek jelentek meg előtte. Istenem, hát tényleg itt kell meghalnom, egy kút mélyén? Még a holttestemet sem fogják megtalálni. Az elhagyatott, kétségbeesett Misi arcát a tenyerébe temette, és úgy sírt, mint egy kisgyerek.
A családra gondolt. Katalin, a kishúga rajongó szeretettel csüngött Misin. Amikor az utcán a lányokat nézte a nagyfiú, Kati féltékenyen közbelépett, meggyorsította lépteit. Most már bánta, hogy ezért sokszor nem vitte magával Katalint.
Az is fájt Misinek, hogy édesanyja, akivel mindig bensőséges kapcsolata volt, nem fogja megérteni, hogyan tűnhetett el a fia. Soha nem ment el úgy otthonról, hogy előtte ne közölte volna, hová megy, kivel és meddig marad. Cserbenhagytam őket, gondolta.
Délre beborult, így Misi alig látott a kút fenekén. Rettentően szomjas volt. Mikor esni kezdett, a kút közepére állt, és próbálta nyelvével elkapni a lehulló vízcseppeket, mint az első hópelyhet a gyerekek. Arca vizes lett, kabátja átázott, de a nyelve száraz maradt, s a szomjúság tovább gyötörte.
Ült a fiú a hengeren, fejét a falnak támasztotta, és becsukta a szemét. Hirtelen úgy érezte, nincs egyedül. Ismeretlen emberek vették körül, akik föld alatti üregekből bújtak elő. Beszélgettek mindenféle hétköznapi dolgokról, a termésről és a korai fagyról. Nagyon barátságosak voltak egészen addig, amíg enni vagy inni nem kért tőlük. Akkor elkomorultak. - Mutassák meg a kivezető utat! - könyörgött a fiú. A látogatók hátat fordítottak, és eltűntek föld alatti kis ajtókon.-Énis jövök! - kiáltotta, és próbálta őket követni. Misi összerezzent, szertefoszlott a látomás.
Később kényelmesebb helyet keresve el akarta mozdítani a kúthen- gert. A végébe ácskapocshoz hasonló vasdarab volt beverve. Amint a hengert emelte, a vas levált a korhadt fáról.
Nézegette, forgatta a fémdarabot. Mihez kezdjek ezzel, tűnődött. A vasdarabbal a téglák közét ütögette, hátha vizet talál a kút falában. De hiábavaló volt a próbálkozása. Maroknyi nedves agyagot kapart ki, zsebkendőjébe tette, azt szopogatta. Az annyira áhított víz helyett sárral lett tele a szája.
A vassal ütötte-verte a kút falát, beleadva minden kétségbeesését és dühét. Ugy érezte magát, mint a ketrecbe zárt vadállat. Ismét megpróbált feljutni a kút falán, de nem tudott mibe kapaszkodni, és visszacsúszott. - Istenem, ki kell innen jutnom! — kiáltotta.
Az erőfeszítéstől még szomjasabb lett. Már a pocsolya vize sem tűnt olyan undorítónak. Kivett kabát- zsebéből egy műanyag igazolványtokot, azzal merített a bűzös vízből, a férgeket óvatosan kerülve. Nyelt egy kortyot, öklendezett, mocsárízűnek érezte a száját. Aztán befogta az orrát, úgy itta a második kortyot. Érezte, hogy erőre kap.
Észrevette, hogy az egyik oldalon hiányzik egy tégla. Arra gondolt, ha negyven centiméterenként jobbról-balról kiszedi a téglákat, akkor a falon," mint egy létrán, felmászhat. Félt attól, ha megbontja a falat, az egész beomlik, de ez tűnt az egyedüli kiútnak.
A kemény, vizes kúttéglákat Misi nem bírta kibontani, ezeket darabonként kellett szétvernie. Mindössze két téglát sikerült szétzúzni egy nap alatt.
Lehetetlen ez a vállalkozás, gondolta csüggedten a fiú. Sokáig üldögélt fáradtan és elkeseredetten. Megszomjazott, ivott egy kis poshadt vizet, és ismét nekifogott. Amibe belevágok, azt mindig megpróbálom befejezni, biztatta magát.
Két-három méter után köny- nyebb lett a dolga, mivel feljebb már nem voltak annyira szorosan a téglák. Haladt néhány métert, majd visszamászott a kút aljába pihenni. A kiszedett téglákat sorba rakta, és valamennyi erőt gyűjtött a téglaágyon, ami a szúrós kúthengernél sokkal kényelmesebb volt.
Bár rendszeresen pihent és ivott, Misi az ötödik napon érezte, hogy kevesebbet bír, napról napra fogy az ereje. A képzeletbeli látogatók ismét gyötörték a fiút. Misi megpróbált nem törődni velük. Gyerünk, tovább/, buzdította magát. Nem szabad feladni!
A következő napon Misi már félúton volt. Amikor úgy döntött, hogy visszamászik pihenni és egy korty vizet inni, a félhomályban nem találta a falon lévő réseket. Hirtelen megcsúszott a lába, mire kétségbeesetten kapaszkodott a téglák közötti résekbe, körme tövig törött. Végre megtalálta a rést. Zihálva várt egy kicsit, hogy megnyugodjon, majd óvatosan lemászott.
A hetedik napon úgy tűnt Misinek, mintha a munkának már csak egyharmada lenne hátra. Miközben dolgozott, valami hideg nedvességet érzett a cipőjében. Felnézett, de tiszta volt az ég. Lemászott, óvatosan lehúzta a cipőjét. Megdöbbenten látta, hogy elfagyott a lábfeje, és üszkösödni kezdett.
A pocsolyában áztatás ugyan megszüntette a fájdalmat, de a lába ijesztően nézett ki. Misi döntött. Nem vár tovább, hanem megállás nélkül dolgozik, különben, ha netán ki is jut, amputálni kell a lábát. Visszahúzta a cipőt, és felmászott, hogy tovább bontsa a falat.
Órákon keresztül bontotta egyik téglát a másik után. Dél körül hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább. Elhagyta minden ereje. Szédült. Mégis visszamenjek? töprengett. Vagy kijutok és megmenekülök, vagy visszaesek és meghalok.
Misi egyik kezével a téglák közé szorította a vasat, a másikkal a hézagokba kapaszkodott. Csak az egyre erősebb fényt figyelte a feje fölött. Még egy téglát kipattintott, és egy lépéssel feljebb kúszott. Hirtelen megérezte hátán az enyhe őszi napsugár kellemes melegét.
November 7-én, hat nappal és huszonhárom órával azután, hogy a kútba esett, Dobos Misi kiszabadult kényszerű rabságából.
Amint átmászott a kút peremén, térdre esett, hálát rebegett. Mégsem volt pusztulásra ítélve. Amikor minden elveszettnek tűnt, akkor rátalált a szabadulásához szükséges szerszámra. És amikor már azt hitte, hogy semmiképp sem bírja tovább, Misi összeszedte maradék erejét, és ez csodával határos módon megmentette.
Próbált felállni, de nem tudott. Ült, és egyre csak nevetett. Mindent furcsának talált maga körül. Mintha minden megváltozott volna, és a fák sem lettek volna ennyire csupaszok. Legjobban azon csodálkozott, hogy mennyire örül az életnek.
A szomszédok nem akartak hinni a szemüknek, amikor Dobos Misit meglátták, de végül mentőt hívtak, amely a dombóvári kórházba szállította. Orvosai elmozdulás nélküli törést állapítottak meg a bal lábának nagyujján, valamint különböző fagyásos sérüléseket, sebeket találtak az egész testén. Az első napokban Misi infúziót kapott, mert teljesen kiszáradt a szervezete. A fiú a kórházban három napig szinte egyfolytában aludt. Tizenhárom napi kezelés után hazaengedték, de még otthon is ápolni kellett. Csak egy hónap múlva mehetett iskolába.
Misi ma minden olyan apróságnak tud örülni, amit azelőtt észre sem vett. Boldog, ha süt a nap, ha kényelmes, tiszta ágyban alhat, ha valami finomat kap vacsorára, és főleg, ha barátaival és családjával lehet. Még az idén bevonul katonának. Bízik benne, hogy leszerelése után megkezdheti erdészi és vadgondozói munkáját.
