Ernie, a sajtóeb
Irta: Richard McCord
Meg kell vallani, Ernie nem volt valami szép kutya. Egyszer el kellett vinnem egy kutyakiállításról, ahol jól viselkedett ugyan, de látszott rajta, hogy korcs. Fekete volt, leginkább a labradorra hasonlított, a mellén és az egyik lábán kis fehér folt húzódott, a farka meg, mint egy zászló, a hátára hajlott. Amikor kölyökkorában egy tóból kimentettem, azt hittem, majd nagyra nő, de közepes termetű maradt.
Azonban valóságos szabadulóművész lett belőle. Mivel nem tudtam, hol hagyjam napközben, kibéreltem egy udvart. De Ernie bármikor simán átmászott a kétméteres betonfalon.
így aztán egy barátomnál hagytam, akinek magas kerítése volt, és két afgán agarat tartott. Ernie azonban egy pillanat alatt fölugrott a kutyaól tetejére, onnan pedig át a kerítésen. Az agarak, akiknek ez addig eszükbe sem jutott, gyorsan utánaeredtek. Sikerült megfogni a három kutyát, de Ernie -t nem vállalták tovább.
Végül, amikor 1974-ben a Santa Fe Reporter társkiadója lettem, magammal vittem Ernie -t az irodába. Ez nem volt a kedvére Rudy Rodriguez nek, aki bérbe adta az épületet. - Nincs ez így jól, Dick — mondta fejcsóválva. - Nem lehet, hogy itt kutyák szaladgáljanak, elvégre ez munkahely.
Lehet, hogy Rudynak igaza volt, de nem hallgattam rá, s Ernie szerkesztőségi kutya lett.
A szerkesztőségben Ernie nagyon szeretett nézelődni. Mint egy kőoroszlán holmi középület előtt, lekuporodott az ajtónkhoz vezető lépcsőn, és kíváncsian szemlélte az emberáradatot. Örült mindenkinek, s a legtöbben neki is örültek.
Ernie az újságszerkesztés minden fázisát imádta. Szerette, ha fontos emberek jönnek megbeszélésekre, s addig kaparta az ajtót, míg be nem engedték. Nagyon élvezte a heti lapzártát, még akkor is, amikor ez eleinte hajnali négyig tartott.
Számtalanszor volt velem, amikor állásért jelentkezőkkel beszélgettem, és jelenléte jobban érzékeltette a munkahelyi körülményeket, mint gondosan megválogatott szavaim. Nagyon szeretett az épületben kószálni, meglátogatta a hirdetési osztályt, a szedőket, meg a terjesztést, és csak azután jött föl az irodámba. Persze a legjobban a potyafalatokat szerette a gyakori szerkesztőségi bulikon.
Nagyon barátságos volt és lelkes, ezért sok becenevet adtak neki. Hivatalos neve Ernie Pyle volt, a híres II. világháborús haditudósítóról, azonban kevésbé hivatalos megszólításokra is odafigyelt.
Mindent megtett, hogy bele ne őrűljek a munkába. Amikor csak ketten voltunk bent késő éjjel, kitartóan figyelmeztetett, hogy menjünk haza. Másnap persze alig várta, hogy újra munkába induljunk. Amikor ideges voltam, s kiabáltam, a maga módján közölte, hogy nem állnak olyan rosszul a dolgok. Meg tudott nevettetni.
Tizenhárom év alatt a munkatársaim a barátai lettek. Miután odébbáltak, továbbra is írtak és érdeklődtek a kutyáról. Ernie -nek mindenütt rengeteg barátja volt. A helyi étterem konyhásai ellátták csonttal, s a szemközti tűzoltók megosztották vele az ebédjüket. A szomszédom minden este hatalmas adag kutyaeledelt szórt át a kerítésen, s Ernie befalta, közvetlenül a vacsorája után.
Egyszer harmadik helyet nyert egy engedelmességi tanfolyamon, de mindig a saját feje után ment. Amennyire szeretett dolgozni, legalább annyira szeretett játszani is: a hóban, a hírszerkesztőségben, s számtalan közös utazásunk során. Egyszer amikor Észak-Kaliforniában voltunk kempingben, elszaladt és két óra hosszat nem jött vissza. Még megvan az a fényképem, amit közvetlenül a szökése előtt csináltam róla; vágyakozva nézett egy kis patakot. Néha arra gondolok, hogy a kép valójában Ernie lelkéről készült.
Amikor megkérdezték tőlem, hogy én vagyok-e Ernie gazdája, nem tudtam mit válaszolni: legalább annyira a gazdája voltam, mint egy feleségnek vagy egy gyereknek. Mi ketten a kölcsönös előnyökért éltünk együtt. Ernie megértette: az a dolga, hogy az életemet kellemesebbé tegye, s én is fölfogtam, hogy nekem is ezt kell tennem. Mindketten komolyan vettük feladatunkat, és keményen megdolgoztunk a sikerért.
Ernie tizenöt éves korában még naponta bejárt dolgozni, s egy kis segítséggel föl is tudott jönni a szobámba. Soha nem látszott, hogy valami baja van. Nem panaszkodott a lap zűrös ünnepi munkarendje miatt sem. Velem és néhány barátjával töltötte a karácsonyt. Aztán két nappal később abbahagyta az evést.
Elvittem állatorvoshoz, de már késő volt. Leállt a veseműködése. Csak órái voltak hátra. Otthon leraktam a nappaliban a kandalló elé, az volt az egyik kedvenc helye.
Egész délután és este beszéltem hozzá, míg aztán szilveszterkor éjfél körül itthagyott. Igazi szerkesztőségi kutya volt, teljesítette az utolsó határidőt.
Újév napján temettük el egy nagy nyárfa alá, a Reporter év végi számával együtt. Amikor végeztünk, egy üveg finom pezsgőt ittunk az emlékére.
Akkor eszembe jutott, amit Ernie -től tanultam az élete vége felé. Otthon voltunk, ő aludt a konyhaasztal alatt, lenéztem a vén, őszülő korcsra, aki már nem tudott gyorsan futni, sem kétméteres kerítéseken átugrálni, s hirtelen rájöttem, hogy amíg él, nem kell már semmit tennie értem. Megtette már a magáét sokszorosan is.
Ernie -től szeretetet kaptam.
