Örökítsük meg a család történetét, amíg nem késő! Emlékgyűjtemény Írta: Ellen J. Miller |
Pár éve egy vasárnap délután meghívtam anyámat és unokatestvérét,
Trudét.A tea és a sütemény mellett a kéthetvenéves hölgy lelkesen mesélte, hogyan telt gyermekkoruk Berlinben a század elején. Ugyanilyen élvezettel pletykáltak a családtagokról is. Felidézték az első világháború alatti nélkülözéseiket,és meséltek a háború utáni gazdasági visszaesésről.
Amikor az emlékek ömleni kezdtek, gyorsan bekapcsoltam hordozható magnetofonomat. Elhatároztam, hogy összeállítom családunk élőszóban előadott történetét. A hölgyeknek szemmel láthatóan hízelgett, mennyire érdeklődöm közös múltjuk iránt.
Korábban már felvettem, amit anyám mesélt mindennapi életéről - arról, hogyan telt egy napja iskoláskorában, kik voltak a barátai. Rákérdeztem, hogyan ismerkedtek össze apával, s milyen nehézségekkel küzdöttek meg az első években azután, hogy emigráltak a hitleri Németországból.
Valamivel később az az ötletem támadt, hogy videofelvételt készítek anyámról és Trudéról. De Trude hirtelen meghalt, anyámnak pedig beszédzavarai támadtak. Ez volt az első állomása az Alzheimerkór hosszú, szomorú időszakának,amely megfosztotta emlékezetétől, beszédkészségétől és végül személyiségétől. A videofelvétel sosem készült el.
Anyám nyolcvannyolc éves korában hunyt el. Utána végighallgattam a magnószalagokat. Hangját hallva igyekeztem arra gondolni, milyen gazdag életet élt, és próbáltam kitörölni magamból élete utolsó hónapjainak szívszorító képeit, amelyek az emlékezetembe vésődtek.
A visszaemlékezéseket egy videokazettára szerkesztettem össze, amelyen az eredeti hangszalagok, családi fotográfiák, saját kommentárjaim s anyám legkedvesebb Beethoven- szonátája szerepeltek. Amikor a temetésén lejátszottam a felvételt, jóleső érzést keltett bennem a barátok és rokonok reagálása. A szanatórium munkatársai közül a legtöbben sosem hallották őt beszélni. Mélyen megindította őket enyhén idegen akcentusú, élettel teli beszédstílusa. Longfellow szavaival élve anyám „otthagyta lábnyomát az idő homokjában".
Anyám életének mozaikjait öszszerakva rájöttem, milyen sok történetet nem mesélt el, mennyi kérdésem maradt megválaszolatlanul. Nemzedékéből ő volt a legfiatalabb a családban; mindenki elment már, s titkaikat magukkal vitték a sírba. Anyámnak is maradt egy. Nemrég tudtam meg, hogy volt egy fiatalon meghalt, epilepsziás leánytestvére. Anyám nem beszélt róla, s én már sosem tudhatom meg, hogy miért. Ha többet kérdezősködöm, a rég elvesztett testvér szellemalakban talán feltámadt volna, hogy elfoglalja családunkban az őt megillető helyet.
Az elbeszélésekben őrzött történelem fontos örökség a következő nemzedékek számára. Ma, mikor olyan sok családban van videokamera, mindenki könnyen — minimális előkészítéssel — rögzítheti videokazettán családja krónikáját. Az unokák hallgathatják majd, mit mesél a nagypapa és felidézhetik, milyen volt apjuk gyermekkorában. Fogadják meg az alábbi tanácsokat:
• Az első kérdés ne legyen túlzottan tág körű. (Tehát ne így kérdezzünk: „Nagypapa, mesélj a gyerekkorodról!", hanem: „Mondd el,milyen volt a ház, ahol laktatok!").
• Semmiképp se legyen párbeszéd, vagyis saját észrevételeinket szorítsuk le a minimumra.
• Ne érezzük kötelezőnek, hogy a csendet mindig kitöltsük; hagyjunk időt az interjúalanynak, hogy összeszedje gondolatait és kerek választ adjon.
• Legyen kéznél néhány családi emléktárgy és fénykép, mikor a nagyi újra meséli, hogyan repedt meg a drága váza, vagy a nagypapa sztorija következik arról, mekkora gólt rúgott a futballcsapatban.
• A legfontosabb, hogy ne várjanak olyan sokáig, mint én. Időben gyűjtsék össze a családi „örökséget" a jövő nemzedékeknek - amíg még van, aki emlékszik rá.
